|
Lelik Miklós ungvári tanító és Moncsák Erzsébet házasságában született második gyermekként. Bátyja, 1919-ben született, aki nagyon fiatalon, 1944-ben elesett a háborúban.
Ungvárt, az 1919-es határrendezésnél Csehszlovákiához csatolták, így a kis Lelik Ibolya szlovák óvodába járt, elsajátítva szlovák nyelvet is. Öt évesen már elkezdte elemi iskolai tanulmányait.
Édesapja korán meghalt, az özvegyen maradt édesanya gyermekeivel, a nagyszülőkkel áttelepült Magyarországra, Debrecen-Csapókertbe, s a kisleány itt fejezte be elemi iskolai tanulmányait. A Svetits Intézet Római Katolikus Tanítóképzőjében tanult tovább, s itt kapott népiskolai tanítónői oklevelet 1938. június 23-án, mely magyar tannyelvű népiskolában való tanításra jogosította fel.
Egy 1965 szeptemberében kitöltött TÖRZSLAP alapján 1939/40-ben nevelő Budapesten egy iskolaszanatóriumban; 1940-től segédtanítósodik: Izdohán, Balkány-ban, Nyírmártonfalván görög katolikus iskolákban; 1942 és 1944 között a Nyírbátor-Györgyliget uradalom vándortanítója. Nehéz évek, nehéz körülmények egy fiatal leány számára, aki "lámpás" akart lenni a gyerekek és felnőttek életében is. Időközben a hozzátartozói átköltöznek Nyírbátorba, s édesanyja óvónőként dolgozott a háború után.
Lelik Ibolya Györgyligetről tanítói beosztásba került 1944/45 tanévben a nyírbátori Gazdasági Iskolába, majd 1945-től 1950-ig az Állami Iskolába. A Nyírbátor Járási Tanácsnál tanfelügyelői beosztást kapott 1950-ben, s itt dolgozott 1957-ig, közben főiskolai általános iskolai tanári oklevelet szerzett magyar-történelem szakon, Egerben a Pedagógiai Főiskolán.
1957-től, 1963-ig tanár a nyírbátori 2. sz. Általános Iskolánál. Ismereteit további szintre emelve magyar-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet is szerzett, így 1963-tól tanár a Nyírbátori Báthory István Gimnáziumban. Itt tanított 1971-ig, amikor is felkérték volt általános iskolája igazgatójának, melyet elvállalt, s innen a 2. sz. Általános Iskolából ment nyugdíjba 1976-ban.
Egy, minden korosztályt tanító, s minden valószínűség szerint színes és magas pedagógiai kultúráltságot sejtető, különböző hatékony módszereket alkalmazó pedagógusi életút. Mindemellett a közéletből se maradt ki, sőt ott is emlékezetes tevékenységei voltak másokért, a közért. Ott volt a Magyar Demokratikus Nőszövetség helyi megalakításánál, volt úttörő-csapatvezető, s évekig a nyírbátori járás pedagógus szakszervezeti titkára. Ezt a tevékenységét, a lehető legnagyobb hozzáértéssel, mindig csak másokért, a hozzátartozó pedagógusokért végezte.
Az országban elsőként alakította meg a nőtanács kórusát, akikkel az 1959-ben megrendezett első országos találkozón első díjat nyertek. Mindezek mellett fele-sége volt, a Múzeumalapító Szalontai Barnabásnak, akivel 1947-ben ismerkedett meg a fiatalok által szervezett kulturális önképzőkörben, s 1948 márciusában házasodtak össze.
Méltó, egymás munkáját segítő és tiszteletben tartó, társai voltak egymásnak, az országos hírnév kivívása kettejük közös, időt és energiát nem sajnáló, közös munkájuk eredménye. Életútjukat a kölcsönösség jellemezte, a tudományos alkotó munkában éppen úgy, mint a közélet területén. Erről, az 1986-ban (az újra várossá alapítás 13. évfordulóján) a városért végzett, több évtizedes aktív munkája elismeréseként kapott Pro Urbe emlékplakett átvétele után a következőképpen nyilatkozott:
"Mi a férjemmel, nem hétköznapi életet éltünk. Természetesnek fogadtuk el egymás munkáját, amely mindig fontosabb volt számunkra, mint az egyéni életünk. Férjem, a Báthori István Múzeum megalapítását tűzte ki élete céljául, s ez mindkettőnk éltét meghatározta. Bennünk soha fel se merült, hogy máshol is élhetnénk, pedig az uramat több ízben hívták országosan jelentős állásokba."
Sajnos nagyon kevés ideig örülhetett ennek az elismerésnek.
Házasságukban két gyerek született: Barnabás László, 1949-ben és Judit Márta, 1953-ban. Mindketten édesanyjuk féltett kincsei voltak, akik tudták, hogy amikor édesanyjuk a közért, mindenkiért tevékenykedik, értük is cselekszik, legközvetlenebbül nekik adja fáradozásainak beérő gyümölcsét. Nevelte, tanította, s elindította őket, önmegvalósító létük útjára.
Dr. Szalontai Barnabásné, mindenkinek Ibi néni, Ibike, jelenség is volt Nyírbátorban, közvetlenségével, kedvességével, jó hangulatával. Mindenkivel szót értett: legyen az városi vezető, kolléga, diák, vagy hátrányos helyzetű cigánygyerek szülője. A hátrányos helyzetű gyerekeket már az 50-es években felkarolták a nőtanács tagjai Ibi néni vezetésével, s jutott idejük az idős beteg, magányos öregekre is.
Tanítványai, kollégái is szerették, tisztelték, tájékozottságáért, munkabírásáért, humoráért, példaadásáért. Szabadidejében - ha volt - kézimunkázott, rejtvényt fejtett, s nem utolsó sorban nagyon ügyes szakács-cukrász is volt. (A Magyar Konyha Fortélyok Főzőkanállal könyvben, 1983-ban több receptje is megjelent.)
Kirándulásokat szervezett tantestületének, diákjainak. Középiskolai osztályfőnökként előre elkészített 4 éves kirándulási terv alapján ismertette meg az országot tanítványaival. Iskolai oktató-nevelő munkáját mindig a tudatos tervszerűség jellemezte, s jól koordinálta az osztályaiban folyó nevelőmunkát.
Munkájára mindig lehetett számítani iskolában, közéletben. Példája volt azoknak a pedagógusoknak, akik nem hangjuk erejével, hanem annak melegével fegyelmeznek. Példája volt azoknak a nevelőknek, akik minden tanítványukat saját gyermekükként nevelik, s oktatják. Leggyengébb tanítványaiban is megkereste és meglátta a jót, s azt szerette bennük, azt fejlesztette. Szenvedélyesen szerette munkáját, rajongva beszélt róla, akár a tanári katedrán, akár a közélet pódiumán.
1967-ben, Pedagógus Napon megkapta "Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója" kitüntetést. Ezen kívül több elismerése is volt: "Békeérem Ezüst fokozat", "Kiváló Társadalmi Munkás", "Érdemes Társadalmi Munkás".
Nyugdíjasként is tevékeny életet élt: volt a Hazafias Népfront tikára, dolgozott a Vöröske-resztnél, gazdasági feladatokat látott el a mai Éltes Mátyás Iskolában, s magyart tanított a 140. sz. Ipari Szakmunkásképzőben.
Férje halála után se lett hűtlen a városhoz, ahhoz a helyhez ahol őt mindenki ismerte, s mindenki fordulhatott hozzá gondjaival. Életcélja volt aktív korában is és nyugdíjasként is a másokon való segítés, pedig érték kudarcok is. Mégsem adta fel, gyakran felkeresték fiatal és idősebb pedagógusok is tanácsaiért, támogatta őket, s nem várt érte elismerést.
1986. május 27-én halt meg, s az ezt követő Pedagógus Napon búcsúztak el tőle a nyírbátoriak. Szokatlan egybeesés volt: a virágok, amelyekkel köszönteni szokták a pedagógusokat, a kegyelet jeleivé váltak, csokrokba, koszorúkba rendeződtek. Ibi néni, férjével együtt "jeleket" hagyott, örök emlékeket a nyírbátori emberek emlékezetében!
Forrás: ALMANACH II: 2010, Báthori István Múzeum Baráti Kör, Nyírbátor
|
