|
Farkas József mátészalkai múzeumigazgató visszaemlékezése (megjelent a Néprajzi írások c. kötetében, 1998-ban)
Szalontai Barnabásra emlékezve |
|
|
[…] [1954-ben] néhány hónapos tevékenységem alatt kitűnő baráti körre tettem szert Nyíregyházán. […] A Luther-ház alatti cukrászdában jöttünk össze az akkor még meglévő bokszokban, vagy a vízügyi palotában lévő Béke cukrászdában. Egy ilyen füstös, cukrászdai beszélgető, barátnő kereső estében toppant az asztalunkhoz egy keskeny, hosszú arcú, puha, széles karimájú kalapot viselő, majdnem földig érő kabátban hirtelenkedő úriember, kezében tömött, műbőr aktatáskával. A társaság már ismerte , én még nem. A könyvtárba keresett, de a „túlórázó” kollégák a Béke cukrászdába irányították, mondván, hogy ott megtalál. A vékonydongájú, hirtelenkedő, szemüveges úr Szalontai Barnabás volt. Elmondta, hogy elkészítette Nyírbátor helytörténeti bibliográfiáját és szeretné azt kiadatni a községi tanáccsal, s kért, hogy írnék hozzá egy előszót. Nyírbátorról éppen annyit tudtam, mint Szalontai Barnabásról. Még álmodni sem mertem, hogy majdani feleségem is nyírbátori lesz, Szalontai Barnabás pedig sorsos küzdőtársam. A presszóban csak annyi történt, hogy átadta a kéziratot, és már loholt is az esti a nyírbátori vonathoz. Hiába kérleltük, hogy üljön le, igyon valamit. Még? Már? Akkor sem ivott… Csak hadart, mutogatott, ígéretet csikart ki, aztán loholt, loholt… A borzos kéziratot este Madách utcai apacstanyámon sebtében átnéztem és másnap a könyvtár szolgálati Zetka-Jawa motorkerékpárjának a nyergében Tarsoly Sándor barátommal ki is repültünk Nyírbátorba. A repülést szó szerint kell érteni, mivel kora reggel fagyóka esett és a máriapócsi kereszteződésben egy gallynyesedékkel megrakott szekeret előzve, fékezés közben az árokba fordultunk. Ez a kis epizód azonban semmit sem változtatott azon, hogy hármasban a nagy ijedelem után megfésüljük a borzos kéziratot. (Amikor sok év múltán Bécsben, a Stephan dómban az eredeti könnyező pócsi Szűz Mária képét szemléltük Barnával, rémlett vissza a tömjénfüstös templomi félhomályban a kis barnafedelű brosúrácska.) A megyei könyvtárban miután lefokoztak szervező könyvtárosnak, […] sokat járhattam Nyírbátorba. Ekkor szerveztük a nyírbátori járási könyvtárat, így megvolt a jogcím a néprajzi tevékenység művelésére is. Bár ekkor még a néprajzi gyűjtésért fegyelmi járt, mivel munkaidőben előfordult, hogy adatközlőket faggattam. A bátori könyvtár a régi kultúrházban volt, ahol Szalontai Barnabás is tevékenykedett a hátsóudvari „sufnikban”. Ma már kevesen emlékszünk a régi kultúrház hátsó részében lévő múzeumra. Ez a „múzeum” két kis szobácskából és mellette egy padlásfeljáró helyiségből állott. A szobácskákban két-két álló és két-két fekvő vitrin fért el. Az egyikben Bátorliget élővilága, a másikban talán bátori helytörténeti anyag volt közszemlére téve. A vitrineket szívességből Szalontai tanítványainak szülei készítették. Az üvegezést szintén. A vitrinek tapétázását Szalontai felesége, a feliratokat, a rajzokat Barna készítette. A tárgyakat ő tisztította meg, a fotókat maga készítette és laborálta a padlásfeljáróban kialakított sufniban. A vizet a „laborba” mosófazékokban, a téren lévő, pumpakútról kellett hozni. A szennyvizet hátulra lehetett kiönteni a szemétdombra. Szalontai itt készítette első, több száz darabos nyírbátori fotógyűjteményét. A padlásfeljárót sohasem felejtem el. A beépített deszkalétra fogazatait megszélesítette. A létra mögötti kis üres teret bepolcozta. Ezekre kerültek a gyűjtött kerámiák. Csak úgy lehetett hozzájuk férkőzni, ha fél lábbal felléptünk a létra alsó fokaira, majd oldalt behajoltunk és fél kézzel benyúltunk a polcra egy-egy edényért. Persze, másik kézzel közben fogódzkodni kellett, hiszen félig a levegőben lógtunk. Itt, ebben az udvari padlásfeljáróban üldögéltünk órák hosszat egy-egy sámedlin Barnával, miközben arról beszélgettünk, hogy szabad-e, kell-e, lehet-e, szükséges-e ilyen körülmények között, ilyen világnak múzeumot csinálni! 1955-öt írtunk. Megyénkben a néprajzost nacionalistának tartották. Tudvalevőleg abban az időben a nacionalizmus bélyege komoly dolog volt. Szalontai még „rosszabbat” csinált. A régi, letűnt mágnások és arisztokraták kultúrájával és történetével foglalkozott. A „vérszopó” Báthoriak múltját berhelte. Nem egyszer hallottam hivatalos bátori vezetőktől (mint megyei instruktor): „ Te, Farkas elvtárs, mit akar ez a Szalontai?” Bizony, nem sokat tehettem az akkori vezetők meggyőzésére. Töredelmesen azt is be kell vallanom, hogy magam sem hittem a semmiből teremthető vidéki múzeumok létesítésében. Mint egyetemi hallgatók, különben is, amikor hasonló törekvéseket láttunk, majdhogynem mosolyogtunk. Mi akkoriban professzorok, kutatók akartunk lenni. A padlásfeljáróban a fentiek jutottak eszembe, amikor egymást győzködtük Szalontai Barnabással. Ő még keményebb dolgokat mondogatott. Nem fejezhette be az egyetemet, a jogon csak abszolvált. Nyíregyházi ténykedését a Bessenyei-körben hozzákapcsolták a szándékosan lebuktatott nem kommunista pártállású vezetők bűnlajstromához. Nyírbátorban mindenki röhög rajta, az utcán suhanc gyerekek utána kiabálnak, az általános iskolában kartársai gúnyosan heccelik. „Mégis csinálom.” – hangoztatta. Hogyan lehet mindezt kibekkelni? Szorítottam neki a kérdést. Rafinált életszemléletet tükröző választ adott. „Föléjük kell lépni.” – bizonygatta. „Olyan hatalommal rendelkező vezetőkhöz kell megkeresni az utat, akiktől a fullajtárok tartanak. Persze csak olyan vezetők jöhetnek számításba, akik valamilyen formában kötődnek a hagyományokhoz. Magyarul mondva, van valamiféle műveltségük. Volt iskolai tanítójuk segítségével jutok el hozzájuk… Keresem az olyan potenciális emberek barátságát, akik valamilyen formában Bátorhoz vagy a környékhez kötődnek.” Nekem, az akkor 24 éves embernek, aki különben is a kákán is görcsöt keresett akkoriban, mindez magas volt. Nékoszos és diákszövetségi múltam után mindez „becstelen” módszernek tűnt. Egy időre szinte meg is szakadt alakuló barátságunk. Közben Szalontai Barnabás megtalálta az utat Bátorliget révén Ortutay Gyula professzorhoz, az 1956 utáni Elnöki Tanács tagjához… Valahonnan kiszimatolta Szalontai, hogy Ortutay professzor engem ismer és szeret, hisz az aranykorban, amikor még a debreceni és pesti néprajzi intézet együtt is végzett néprajzi gyűjtőmunkát, Nagydobosról Szamosszegre lovasszekéren együtt szekereztünk. A szekéren lévő hátsó karosülésen Gunda Béla és Ortutay Gyula foglalt helyet. Elől, a kocsis mellett Tálasi István ült. Hátul a saroglyán Katona Imre kucorgott, s mellette én. Katona Imrével együtt voltunk a professzorok csomaghordozói. Ortutay Gyula professzor úr nyírbátori látogatása emlékezetes marad számomra. Szalontai Barnának örök hálával tartozom, hogy volt bátorsága abban az időben engem is meghívni Nyírbátorba. Sőt, a házi ebédre is hivatalos voltam. Ez az ebéd igen szűk körű volt. Barna okos felesége csodálatos terítékű ebédet készített. Én a félszegségtől alig tudtam enni. A fogpiszkálók segítségével bekapható húsfalatkák fogyasztása közben zavaromban a fogpiszkálót is majdnem megettem. Ebéd közben eszembe jutott, amikor másodéves hallgató korunkban Gunda professzor úr kivitt minket Hajdúböszörménybe, ahol a H. Fekete Péter által szervezett múzeumot nyitotta meg Ortutay Gyula. Nyitás után a múzeum folyósóján Gunda professzor úr sorban bemutatott bennünket Ortutay Gyulának. Amikor elém lépett Ortutay Gyula, egy szempillantásra beleszerettem. Élete teljében, virágában, igazi szép, délceg férfi volt. Finom, puha tenyerébe fogta kezem, emberi magasságából rám nézett fürkészően, mosolygósan. Magázott bennünket. „Maga szatmári fiú, érzem a beszédén.” – szegezte nekem első mondatát. Ez a kép villant elém a fogpiszkálós ebéd közben. Ortutay professzor úr ekkor már teltebb arcú volt, mosolygós szája szélén egy, szinte láthatatlan, szomorú ráncmosoly vibrált, de szemével szinte simogatott. Barnát biztatta, hogy csinálja a múzeumot, engem tanácsokkal látott el, hogy mit és hogyan gyűjtsek Kocsordon, a hajdani láp világában. Fel sem tudtuk fogni, hogy ez a röpke látogatás mit jelentett kettőnk életében. Néhány hét múlva átkerékpároztam Bátorba Szalontai Barnához. Első szava az volt: „Látod, megmondtam neked, a megfelelő embert kell megtalálni.” Mintha úgy emlékeznék , hogy Ortutay Gyula hatására kezd Szalontai Barnabás a néprajz felé fordulni. Ezt az is indokolta, hogy Ortutay professzor úr bátorligeti gyűjtése során, melynek eredménye a híres Fedics Mihály meséi című kötet, újra az érdeklődés homlokterébe kerül a nyíri nép élete. Szalontait azonban talán mindössze egy Fedics Mihály-kiállítás erejéig érdekelte a folklór, hisz az anyagi kultúra volt kezdetektől kedvelt területe. Köztudott, hogy az úgynevezett tárgyi néprajz, különösen az építkezés, gazdálkodás, gyűjtögetés stb. a debreceni egyetem néprajzi tanszékéhez kapcsolódott akkoriban. A néprajzi tanszék már az ötvenes években az akadémiai tervmunka keretében kutatott Szatmárban, s így jól jött a szomszédos nyírségi területeken megindítandó gyűjtőmunka. Az intézetnek Szatmárban nem volt helybeli segítője. Szalontai Barnabás Nyírbátorban kitűnő partnernek bizonyult. Ezekből a gyűjtő utakból kerekedett ki egy intenzív kapcsolat a tanszék és a múzeum között. Az első időszakban csak a tanszék oktatói, majd a hallgatók is bekapcsolódtak a közös gyűjtőmunkába. Igen emlékezetes számomra az a gyűjtőút, ahol Gunda Béla, Ujváry Zoltán, és Szalontai Barnabás társaságában voltam. Mi már ismertük Gunda professzor úr gyűjtőmódszerét. Ha egy portára be akart menni, előrenyújtott kézzel már az utcáról köszöngetett az udvar derekában tébláboló gazdának. Szalontai Barnabásnak ez szokatlan volt. Mondhatnám, a terepen volt benne egy kis jogászi rátartiság. A későbbiek során többször megjegyezte: „Csodálkozva figyeltelek benneteket, ahogy az első mondatok után meg tudjátok szólaltatni az adatközlőket.” Ma is előttem a kép, ahogy állunk a nyírbogáti portán. Ködmönös, kucsmás gazdaember trágyás villájára támaszkodik, miközben egy hosszúkabátos, svájcisapkás, nagyhangú úr kérdezgeti (Gunda Béla), mellette halk szavú, hosszú langaléta, nagykalapos tanársegéde (Ujváry Zoltán), az udvaron fényképezőgéppel a kezében szaladgál a fűrészbaktól a csutkakúpig a másik nagykalapos, Szalontai Barnabás. A tornácajtóban tésztáskezű háziasszony, hátrakötött fejkendőben, mellette kíváncsiskodó gyermekek nézik a kérdezősködő idegeneket. […] Azt hiszem, Szalontainak ezek a közös gyűjtő utak jelentették a hajdan elmaradt egyetemi terepgyakorlatokat. Innen a pálya felgyorsult, és láthatatlanul ívelt egészen az Állami Díj-ig. […] 1978-ban Szalontaival együtt meghívást kaptunk Bécsbe, a Herder-ünnepségre. Szalontainak akkor volt új autója, azzal indultunk el. […] A sárga, 1200-as Zsiguli hűségesen szolgált, mi pedig Barnával, mint két vásott diák, egy hetet kellemesen eltöltöttünk együtt. Nem siettünk, pénzünk volt bőven, Barna az Állami Díj-plecsnit egy kis szalagra felkötötte a belső tükör tartókarjára, s így útközben előnyt élveztünk. Az út Bécsbe akkor még körülményesebb volt, mint manapság. Hegyeshalomnál szúrós szemű, géppisztolyos határőrök. A kocsiból ki kellett szállni, mindent kiforgattak, nem tetszett a sok nyírbátori kiadvány. Szerencsére az egyik határőrben felismertem volt tanítványomat. Eközben Szalontai idegesen forgolódott jobbra-balra. Köztudott, hogy zsebei mindig tele voltak különböző irományokkal, miniszterekhez írt levelekkel stb. Bő zakója kigombolva, a belső zsebben bécsi névjegyekkel megtömött irattárcája. Miközben mutogatja a vizsgáló őrszemélyzetnek is igazolványát az Állami Díjról, látom, hogy kigombolt zakója toporgás közben meglibben és szakadt belső bélésének nyílásán kettéhajtogatott 100 forintosok kandikálnak ki. Ijedten összefogtam mellén a „grimászt”, s ráordítottam, mondván: „Hagyd már a francba azt az Állami díjas hőbörgést, nem érdekel ez senkit. Kicsit habókos.” – kacsintottam hamiskásan a vizsgáló tisztre. Ekkora visszahozták az útlevelünket, amit közben átvilágítottak, kisvártatva felnyitották előttünk a sorompó. Az osztrák oldalon, ahol a malaclopó köpenyes osztrák csendőrök hanyag kézlegyintéssel tovább intettek, vezetés közben löktem oda a szót: „Azért markoltam meg a melleden a grimászt, mert a 100 forintosok kilátszottak a bélés nyílásán.” Arca egy szempillantás alatt megfehéredett. Ilyennek csak a szalkai kórház belgyógyászati osztályán láttam később. Bécsben virgonckodtunk. A kávézókban vadidegen nőkkel ismerkedtünk. Ott láttam egyszer sört inni. Akkor süteményt nem fogyasztott. Majd elvittem egy szexmoziba. Beültünk a Burg előtt egy fiákerbe, hagytuk magunkat átverni a taxisnak, így hosszabb úton vitt bennünket az ősi bécsi egyetem bejáratához. Az ünnepség utáni fogadáson Randé Jenő, akkori nagykövet úrral társalogva összeittunk vörös és fehér bort. Barna a magával hozott bátori kiadványokat szétosztogatta. Sajnos sokat ott felejtettek a fogadóterem ablakmélyedéseiben. […] Egy egész délután járkáltunk a felesége kérésére „nájlon” esőkabát és ötkilós Persil mosópor után. A ringen végigcipelte az ötkilós mosóport egészen a szállásunkig. [ Bécsi utunk után ] hosszabb ideig nem találkoztunk. Akkor voltunk újra együtt, amikor 60. születésnapján megkapta a Munka Érdemérem arany fokozatát. Sok fotót csináltam róla, amit el is küldtem neki, nagy szeretettel meg is köszönte és viszonzásul küldött számomra egy kedves fotót, amelyen Ortutay professzor úrral együtt faggatunk egy nyírlugosi paraszt asszonyt. Ezt követően, kis idő múlva megkeresett és szomorúan panaszolta, hogy ki akarják nyírni. „Szimatolnak, kutatnak utánam, de én nem hagyom magamat.” – hangoztatta. Levélmásolatokat mutogatott, melyek eredetijét megyei vezetőinknek küldte el, sőt messziről olyat is mutatott, mely Aczél Györgynek volt címezve. Ebben az időben, ha igazgatói értekezleten találkoztunk, belém karolt, kivonszolt a folyósóra, s nekem szegezte a kérdést: „Mit hallottál, mit tudsz?” Nyugtatgattam, rendszerint azzal, hogy tehetnek neked egy szívességet. Másik év tavaszán elcsukló hangon hívott fel telefonon a szalkai kórházból. Mondta, hogy a II. Belgyógyászaton fekszik, dr. Székely Béla főorvos osztályán. Azonnal odarohantam. Szemüveg nélkül feküdt az ágyban, így belépéskor nem ismert meg. Leültem az ágya szélére, most én kérdeztem: „Mi van?” „Rendetlenkedik a szívem.” – mondta. Majd felkelt, csíkos pizsamájára rávette a hálóköntösét és kiültünk a folyosó végén az üvegfal alá. Akkor vallotta meg, hogy a múzeumban már többször is rosszul lett, de ezt egy kis meszesedésnek tulajdonította. Cavintont szedett rá. Ekkor jutott eszembe, hogy egyszer én is hanyatt fekve találtam múzeumi szobájában a kanapén, feje alatt kispárnával. Székely főorvos úrral beszéltem állapotáról. Mondotta, hogy csökkenteni kellene neki a munkát, sokat kellene pihennie, kikapcsolódnia és az ismert orvosi intelmek… Amikor ezt elmondtam neki, a következőt válaszolta: „Nekem a kikapcsolódás a múzeum.” Nem hitt vagy nem akart hinni magának – gondoltam én utólagosan. Szalkán rendbe hozták, talán még két évig élt. Én hiszek abban, hogy vannak sorsos emberek. Szalontai Barnát nem tudnám elképzelni botra támaszkodva, semmibe néző szemekkel, remegő lábakkal… […]
|
|
