|
Kelet-Magyarország 1981. október 18. – Bartha Gábor riportja
Amennyit tettem, annyi voltam |
|
|
Megegyeztünk dr. Szalontai Barnabás Állami díjas múzeumigazgatóval, hogy még az írott szó kedvéért sem magázódunk. Három évtizedes lassan az ismeretség, megcsúfolnánk a barátságot távolságtartó magázással. A Báthori István Múzeum irodájában beszélgetünk. Valamikor a múzeumnak kijelölt toronyszobában találkoztunk. Később a tanács tornyából a kultúrházba költözés után, annak négy kis szobájában beszélgettünk sokat. Zsúfolt volt az is, mint most az iroda. Ám most túl az ajtón, egy turistacsoport az ország egyik jegyzett, rangos múzeumával ismerkedik. - Sikeres ember vagy? Tudom, hogy a kérdés így furcsa. Emlékszem, hogy egy szalmafonatos szatyorral jártál, és az a szatyor mindig kincsekkel volt tele. Talán akkor te csak te hitted, hogy igazi múzeumot szervezel, alapítasz Nyírbátorban. Azóta nemcsak ez a múzeum igaz. Tucatnyinál több a kitüntetésed, felsorolni is sok lenne mindet. Állami díj, a Munka Érdemrend arany fokozata, Nyírbátor város kulcsa és díszpolgársága. Elismernek. Befogadtak. Szeretnek. Huszonegy önálló köteted, kiadványod, félszáznál több cikked, tanulmányod jelent meg, rólad is számtalanszor írtak, lexikonokban szerepelsz. Mégis: sikeres embernek érzed magad? - Nem jó a kérdés. Nem az a fontos, hogy sikeres-e az ember, hanem az, hogy önmagával képes-e elszámolni. Én nem élnék másként akkor sem, ha újra kezdhetném ezt a hatvan évet. És még most is úgy érzem, hogy rengeteg a dolgom. Írnom kell, szerveznem, gyűjtenem. Szerencsés ember vagyok, mert a családon kívül is mindig voltak barátaim, társaim, segítőim. Persze vannak az ember életében ellendrukkerek is, de az idő dönt. Amennyit tettem, annyi voltam. - A legtöbbet Nyírbátorban, Nyírbátorért tetted. Igaz, ez elválaszthatatlan attól, amit a magyar kultúráért és a közművelődésért tettél. Mit jelent neked Nyírbátor? - Hívtak Pestre, Pécsre, Nyíregyházára. Nagyobb múzeumok igazgatójának, a minisztérium múzeumi főosztálya munkatársának. Maradtam. - Mit jelent az ember életében a táj? - Táj nincs emberek, emlékek és értékek nélkül. A táj mindezek ismeretét jelenti, és ez az ismeret az embernek ad egy belső tartást. Különben sohasem voltam idegen itt. Bereg vármegyében, Ilosván születtem. Éltünk Gulácson, Polgáron, Szilágynagyfaluban és Újtikoson. Ez a kör a szűkebb haza. Tanultam Polgáron, Mezőkövesden, Nyíregyházán és Hajdúböszörményben. Messze sohasem kerültem el, csak egyetemistaként később Debrecen után Pécsre. Minden iskolám adott valamit. Álmodoztam arról, hogy képzőművész leszek, aztán filmrendező szerettem volna lenni. Nyíregyházán sportoltam. Szenvedélyem lett a fényképezés, számos levelezőlapképem került forgalomba. - Az életrajzod is majdhogynem regény. Vácra kerültél egy rövid időre, itt a bőrintarziával ismerkedtél meg. Egy év után már szabadalmat fogadtak el tőled. A felszabadulás után voltál közigazgatási gyakornok, alispáni titkár, Nyíregyházán vármegyei aljegyző, majd Nyírbátorban járási jegyző, kihágási büntetőbíró, iparhatósági biztos. Sorolni is sok. - Mindenütt tanultam valamit. A Nyírbátorral való találkozásom azonban meghatározó volt. Szilágysomlyón találkoztam először Báthori-emlékekkel, itt a Báthoriak városában éltem. Nyíregyházán és itt is Bessenyei kört szerveztem, zenekart alapítottam, amikor a dohánybeváltóba kerültem könyvelőnek, parkot rendeztem, grafikákat készítettem, felelevenítettem, amit a bőrintarziáról tudtam. Felvettek tagnak a képzőművészeti szövetségbe, 1952-ben pedig rajztanár lettem. Nos, ennyi az „előélet” a múzeumig. Persze tanultam közben. Tanítói képesítést szereztem. És később is mindig tanultam valamit. Történelem és rajzszakos tanár lettem, 1967-ben bölcsészettudományi doktorátust szereztem. - Mi a tanulás? - Rendszer. Fegyelem. Életforma. Egy idő után képesség arra, hogy szervezett formák nélkül is tanuljon az ember. Nekem a készülődés volt. - A megtalált hivatásra? - Igen. Nem álmodtam én ilyen múzeumot még akkor, de értékek vesztek volna el, ha nem gyűjtök. Támogatást kértem és kaptam a tanácstól. Később a tudományos munkámhoz kaptam ugyanígy támogatást Nyíregyházáról. Debrecenben az egyetemtől, és sok barátomtól. Visszatérvén: elhatároztam, hogy falumúzeumot szervezek. Ez volt az a bizonyos szalmaszatyros korszak. Néhányan megmosolyogtak a hátam mögött? Lehet, de kinőttük a toronyszobát. Ki kellett nőni ezzel a történelmi háttérrel, Bátorliget csodálatos élővilágával… Itt múzeumnak kellett lenni. 1955 májusában nyílt meg az első állandó kiállításunk. Nagy eredmény volt. Felfedeztek minket a szakemberek. Támogatást kaptam a munkámhoz. - Aztán megszerezted a romos minorita kolostort, ezt a nagyszerű műemléképületet, amit átvenni mindenki félt volna. Önkényes lakókkal veszekedtél… - Igen, így mondták, hogy „megszereztem”. Állandó lázban éltünk akkor. Kértem, kilincseltem, alkudtam, tárgyaltam. Nem magamért. 1961 novemberére befejeződött a restaurálás és megnyitottuk az első itteni állandó kiállításunkat. - Más talán azt mondta volna, hogy révbe ért… - Gyűlt az anyag. Egyre inkább ismertem, és egyre inkább vallott nekem a táj, vallottak az emlékei. Ezt mind rendszerezni kellett. Készültem a doktori disszertációmmal is, de ezzel egy időben rendszeresen publikáltam. Egy gyűjtemény önmagában nem múzeum. Az értékeket fel kell tárni, közkinccsé kell tenni, hogy hassanak az emberekre, hogy a ma élőkre hasson, amit a régiek létrehoztak… - Szenvedély? - Hivatás. Szenvedély nélkül legfeljebb rossz mesterember lehet valaki. Az igazán jó mesternek szenvedélye is a munka. - Legtöbbször Nyírbátorról és környékéről írtál. - Itt éltem, itt élek. Gyűjteni kezdtük a népi kismesterségek emlékeit, műhelyeket vásároltunk. Megszerveztük immár az országhatárokon túl is rangos nyírbátori zenei napokat. Sok öröm ért. Nyírvasváriban Vasvári-emlékkiállítást szerveztem, gyűjtöttem üzemtörténetet, a Tanácsköztársaság történelmi emlékeit. Gyűjtés közben érzem, hogy mennyire más a rangja most a múzeumnak, a múzeumi munkának, mint amikor elkezdtük. Ez már a kisugárzó hatás, ez már az eredmény. A múzeum rangja az is, hogy sikerült hazahozni a nyírbátori reneszánsz padsorok egyikét. Gazdagodott a képzőművészeti gyűjteményünk. Farkas Eszter, nyírbátori származású festőművész hetven képet ajándékozott a múzeumnak. Nagy értékű művekből rendeztünk időszaki kiállításokat. - A kitüntetéseid mondatják, hogy az elismerés sem maradt el. Így érzed te is? - Így. Bár nem szoktam leltárt készíteni. Mindig volt munkám, és lehetőségem is mindig volt a munkához. Kedvem és erőm még mindig van, ez a legtöbb, amit az ember elmondhat, amit egyáltalán elérhet. Más oldalról: szó volt arról, hogy többször hívtak, talán rangosabb állásba, nagyobb városba. Biztosan van valami része az elismeréseknek is abban, hogy hű maradtam Nyírbátorhoz és a megyéhez. Magamhoz maradtam hűséges ezzel. Állami Díj, Munka Éremrend arany fokozat. Nagy ünnepek az ember életében, de öröm egy meleg hangú elismerő levél, egy kolléga gratulációja is. Éppen úgy, mint a többi kitüntetés. Nem azért, mert van, hanem mert a holnaphoz adja a biztonságot, a hitet, hogy kell az, amit csinálok. A doktorrá fogadásom ünnepélyében benne élt az a munka, mait tettem. Éjszakák és nappalok. Amikor Nyírbátor város kulcsát kaptam meg, akkor arra gondoltam, hogy a várossá alakulásért a magam eszközeivel én is megtettem mindent. Amikor a város díszpolgárává avattak, akkor arra gondolhattam, hogy nem volt hiábavaló a hűségem sem. Azt hiszem nem szégyen bevallani, hogy jólesett meghatódni is olykor. Erőt ad ez a tervekhez, a következő feladathoz. - Terveid? - Nyírbátor népi építészetéről írok tanulmányt, azt akarom befejezni. És természetesen gyűjteni akarok tovább, folytatni akarom, még hathatósabbá szeretném tenni a tudományos kutatómunkám, szeretnék egy önálló múzeumi évkönyvet megjelentetni. Hát ezek a legfontosabbak most. - Nem vagy fáradt? - Nem. Szerencsés ember vagyok, akinek a munkája egybeesett a szenvedélyével, akinek a lakhelye egybeesett a megtalált otthonnal, akinek úgy telt az élete, hogy mindig volt minek örülnie is.
|
|
